Minap valaki megkérdezte tőlem, hogy változott-e az életem minősége, mióta a spiritualitás szerves része az életemnek.
Hirtelen nem is tudtam mire vélni ezt a kérdést. Hogyan is jutottunk el 5 percnyi ismeretség után ilyen mélységű kérdéshez, miközben már éppen egy kezdődő eseményre hangolódunk. És vajon mit értünk az élet minőségén? Hogy nincsenek anyagi gondjaink? Vannak-e barátaink? Jó a munkánk? Van párkapcsolatunk? Azt csinálunk, amit szeretünk? Sokat utazunk? … és még számtalan kérdést tehetnék fel…
Persze ezeket a kérdéseket ott nem futtattam végig a fejemben, szinte reflex szerűen azt válaszoltam, hogy én változtam meg, az én minőségem. Az, hogy pedig a dolgaim, így az életem hogyan alakult ehhez, és teszi azt folyamatosan, az már csak mindennek a következménye. Bár a hosszú évek alatt valóban sok minden megváltozott az életembe, azt gondolom mégsem ez a lényeg.
Igazából, ha külső szemmel nézzük, akkor mindig is jó minőségben éltem az életemet. Tanultam amíg csak lehetett, éltem külföldön, sokat utaztam, tapasztaltam, szerettem, csalódtam, dolgoztam, jó sokat dolgoztam, jól kerestem, szép ruhákat vettem magamnak, szórakoztam a barátaimmal, miközben csodálatos emberekkel hozott össze az élet, sok időt töltöttem együtt a családommal.
És ebből a szempontból nem változott az életem, ezek közül ma is sok mindent megtehetek és megtapasztalhatok. Persze már más munkát végzek, más jelenti a szórakozást, mást tanulok, más ruhákat is hordok, stb. Valahogy minden ugyanaz, de mégis minden más.
Vajon könnyű ez az út? Bevallom nem igazán… sokszor kérdezem magamtól megérte, megéri ezt az utat vállalni? Megéri felvállalni a felelősséget saját ételemért, érzéseimért, cselekedeteimért? Megéri vállalni minden harcot (saját magammal), megmérettetést és fájdalmat azért, hogy napról napra egyre közelebbről, egyre tisztábban lássam önmagam a tükörben mindenféle álruha és álarc nélkül, a magam meztelen önvalójában? Még akkor is ha nem mindig tetszik? Ha látom a láncokat, a köteleket, amiket saját magam vagy mások rám kötöttek? Ha szembe kell néznem, mit is hordozok a puttonyomban, vajon képes vagyok rá és megéri?
És a válaszom minden egyes alkalommal IGEN! IGEN, megéri. Mert számomra már csak ez az egyetlen út létezik. Mert csak így tudom a láncokat levetni magamról és a puttonyból kipakolni. Szépen darabjával. Egyiket a másik után.
Nem hibáztatok másokat. Nem hibáztatom a szüleimet, a családomat, a barátaimat, a főnökömet, a rendszert, a szomszédot… a saját életemért. Hiszen az az enyém, senki másé. Kizárólag én tehetek azért, hogy jobb legyen. Hogy jobban érezzem magam a saját életemben. Csak én szerethetem Önmagam. És ha ezt megtudom tenni, akkor be tudom engedni mások szeretetét is. Akkor vagyok képes szeretetet adni, amikor már van miből adnom. Nem kell ahhoz máshonnan szeretetet elszívnom, hogy másoknak tudni adjak. Hiszen itt van bennem. Határtalanul. Kifogyhatatlanul. Feltétel nélkül. A szeretet itt van bennem. És kérlek hidd el, hogy Benned is ott van…
Szeretettel várlak egyéni konzultációra, vagy a csoportos foglalkozásaimra, ha úgy érzed, hogy támogatni tudlak az utadon.
A csoportos foglalkozásokat az Események menüpont alatt találod.
Várlak szeretettel,
Ági
