Melyiket válasszam, kell-e egyáltalán választani, vagy lehetséges ebben is egyensúlyt találni?

Sokat lehet hallani, olvasni, hogy mennyire fontos az egyéni és a közösségi felelősségvállalás a mostani időszakban. Engem is mélyen foglalkoztat, hogy vajon hol lehet ebben az igazság. Vagyis nem is az igazság, hanem a középút. Én nem vagyok a szélsőségek híve, igyekszem a harmóniát, az egyensúlyt, a megengedést, az elfogadást és a középutat keresni. Hiszem, hogy mindennek megvan a helye a világban. Csak nem mindegy, hogy milyen szemüvegen keresztül nézünk rá.

Nagyon intenzív a tér, erőteljes energiák vannak, sok a bizonytalanság, a feszültség, a félelem, az indulat, a mások hibáztatása és a felelősség (egyéni és közösségi egyaránt) hárítása. Mindemelett érzem és látom, hogy egyre jobban nő a szeretet, a hit, a remény, az önzetlen segítés, az összefogások és az egymást támogató közösségek ereje. A régi rendszer bomladozik, miközben egy új világnak az alapjait próbáljuk letenni. Egyénileg és közösen egyaránt. Ami egyelőre még a káosz állapotában jelenik meg.

Azt érzem, hogy a legtöbben pengeélen táncolunk és hol az egyik minőséghez, hol a másikhoz kapcsolódunk. Még akkor is, ha már nagyon spirituálisnak, tudatosnak, felvilágosultnak valljuk magunkat. Bevallom, bennem van amikor megjelenik a düh, a harag, az indulat, a félelem, a türelmetlenség. És ezt vállalom. Teljes felelősségemmel. Nem teszek úgy, mintha nem lenne. Nem nyomom el, hagyom, hogy a felszínre jöjjön. Hogy megértsem, miért van ott, mi célt szolgál, hogy aztán át tudjam alakítani, meg tudjam gyógyítani. Én azt gondolom, hogy ez kihagyhatatlan lépése a mostani átalakulásnak. Legalábbis számomra. De vannak olyan pillanataim, mikor erősebben érzem a szeretetet, a hitet, a reményt, a közösség erejét, a magyarság erejét, mint valaha.

De térjünk egy kicsit vissza a felelősségvállalás kérdésére. Miért is fontos számomra, hogy egyéni és közösségi szinten is felelősséget vállaljak? Azért, ahol éppen most vagyunk, ahová eddig jutottunk, és azért is, amit most építünk, alakítunk ki. Mert mindezt mi tesszük. Hidd el végre, hogy van befolyásod a világra. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a cselekedeteiddel, hogy hová helyezed a fókuszt, mire irányítod a figyelmedet, milyen döntéseket hozol vagy éppen nem hozol.

Nagyon fontosnak tartom, hogy végig gondoljuk, hogy egyénileg hogyan éltük eddig az életünket. Kint és bent is egyaránt. Lehet, hogy eddig is tudatosan éltél, de biztosan van még valami, amin lehet változtatni. Kevesebb ruhát venni, kevesebbet utazni, kevesebb műanyagot használni, kevesebbet ülni az autóban, stb. Lehet tudunk még több önkéntes, vagy jótékony munkát vállalni, ami mások segítését és nem kizsigerelését szolgálja. Vagy lehet, hogy tudunk még egy kicsit jobban szeretni, van még mit dolgozni az elfogadáson, mások megértésén és hogy kevesebbet ítélkezzünk. Lehet, hogy van még egy két seb, amit be tudunk gyógyítani, vagy találunk körülöttünk olyat, akinek meg tudunk bocsájtani. És ezt senki nem fogja és nem is tudja helyettünk megtenni. És azt is csak Te tudod, hogy Neked hol van még dolgod, szereped, lehetőséged.

Én személy szerint még hatalmas lehetőséget (másik oldalról nézve hiányt) látok abban, hogy végre meglássuk, és felvállaljuk, hogy együtt jutottunk el oda, ahol most tartunk. És ebbe az együttbe mindenki beletartozik. Én is, Te is, Ő is. Lehet más más arányban (legalábbis ebben az életben, összeségében szerintem egyformán), de mindenki bele tette a maga hozzávalóját. Nem túl szerencsés még mindig a másikra mutogatni, legyen az politikus, gazdasági vezető, gyár vezető vagy a szomszéd, hogy de hát miatta vagyunk itt. És hát azért nem lesz változás, mert a másik nem változik. Mert akkor megint lesöpröm magamról a felelősséget. És amíg kifelé, a másik felé mutogatok, kifelé figyelek, addig tudatosan és/vagy tudat alatt felmentést adok magamnak a cselekvés alól, a változtatás alól. Hogy talán ebben az egész rendszerben nekem is van szerepem, saram, felelősségem, feladatom. Persze tudom, hogy ez a fájdalmasabb és a nehezebb út, de érdemes lenne most az egyszer megpróbálni. Ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk?

Mert, hogy ez most az! Egy hatalmas lehetőség! A változtatásra, az újraindításra, az újjászületésre, egy új világ építésére. És ideje lenni eldönteni, hogy ki milyen szerepet szán magának ebben a folyamatban. Te milyen világot szeretnél? Hogy szeretnél élni 1-5-10 év múlva? Mert annak most tesszük le az alapjait. Felvállalod végre a felelősségedet a saját és az emberiség jövőjéért?

Vagy még mindig kívülről várjuk a megoldást? Hogy majd akkor cselekszünk, amikor majd látjuk, hogy a másik is tesz valamit. Meddig gyártjuk még a kifogásokat, hogy elkezdjünk változtatni a saját házunk táján?

És ha már nálad elindult ez a folyamat és teszed a dolgod, amit a belsőd üzen neked, akkor azt mennyire próbálod ráeröltetni a másikra? Mennyire gondolod azt, hogy Te tudod az egyetlen és üdvözítő megoldást? Mennyire tiszteled a másik véleményét, folyamatát? Mennyire vagy türelmes, elfogadó és szeretetteljes? Honnan vesszük a bátorságot eldönteni, hogy a másiknak mi a legjobb ebben a folyamatban, hogy mit hogy csináljon? Valaki azt mondja, meditálj egyedül, mert annak van igazi értéke. Vonulj el teljesen, legyél magadban, ne legyél online. Míg mások a közös meditációk, közös együttlétek erejében hisz. Miért kell választani? Miért nem lehet mindkettő? És honnan van bárkinek is joga eldönteni, hogy ebben a folyamatban kit mi és hogyan szolgál legjobban? Hogy éppen milyen tapasztalásért jöttünk most ide?

Lehet valaki egész életében eddig elzártan, elszigetelten élt, és most nyílnak olyan kapuk számára, amivel végre tud egy közösséghez, másokhoz kapcsolódni, ezáltan gyógyítani önmagát, megnyitni a szívét. Újra megtanul kapcsolódni, együtt érezni. Mert tudja, végre tudja, és érzi, hogy nincs egyedül. Még akkor is, ha ez jelenleg a cyber térben történik.

És az is lehet, hogy valaki most a teljes elcsendesedére vágyik. Amikor csak a saját lélegzetére, gondolataira, érzéseire figyel. Mert eddig annyit volt kifelé, hogy most végre megtalálja az utat saját maga felé.

És vannak akik, mindkét utat választják. Mert tudnak kifelé és befelé is kapcsolódni. Mert ebben érzik a megoldást, az utat, a fejlődést.

És sokan, nagyon sokan vannak, akik pedig nem otthon ülve, hanem kint, aktívan cselekszenek, dolgoznak, segítenek, életet mentenek, vezetnek, önkénteskednek, ételt szállítanak. Mert Ők így tudnak hozzá tenni a közöshöz.

És ez így szerintem teljesen rendben van. Nem vagyunk egyformák, és ezt ideje lenne elfogadni.

Annyian beszélnek a szeretet erejéről. Tényleg tudjuk mit is jelent ez valójában? Tudjuk igazán élni a szeretetet? Könnyű szeretni (jó esetben) azt, aki ugyanúgy gondolkodik, érez, cselekszik, mint én. Akivel egyetértek. De mi van a többiekkel? Akik bántottak, akik ellenszenvesek. Akiket nem ismerünk? Akikkel nem értünk egyet. Akik még nem az általunk elvártak, a mi elképzeléseink alapján cselekszenek, élnek? Akiket hibáztatunk a világ minden fájdalmáért, bajáért? Akik még fájdalmukban, félelmükben, kétségbeesésükben azt sem tudják, hogy mihez kezdjenek? Hát nem nekik lenne a legnagyobb szükségük a szeretetre? De legalább az elfogadásra, a megértésre? És arra a hitre és bizalomra, hogy képes véghez vinni azt, amire a lelke ideszületett?

Szerinted mi fog előrébb vinni minket ebben a folyamatban?

Az ítélkezés, a hibáztatás, a mutogatás, a hitetlenség és a felelősség megtagadása, a majd én jobban tudom és megmondom mit csinálj….vagy

a SZERETET, a HIT, a BIZALOM, a REMÉNY, az ELFOGADÁS.

Ébredj hát kérlek! Ébredj rá végre, hogy ki is vagy TE valójában, ébredj a saját erődre, saját hitedre és a saját igazságodra, a saját szabadságodra.

Aztán érezd meg, hogy nem vagy egyedül, mert EGY-ÜTT vagyunk.

Szeretettel várlak egyéni konzultációra, vagy a csoportos foglalkozásaimra, ha úgy érzed, hogy támogatni tudlak az utadon.